03.11. Ézs 30,18-23 igehirdetés.doc

Ézs 30,18-23

Sokszor azt hisszük, hogy arra vágyunk, hogy megoldódjanak a problémáink. Pedig valójában arra vágyunk, hogy boldogok legyünk! Csakhogy a boldogságunkat éppen a problémánk megoldásától várjuk. Azt hisszük, hogyha az a bizonyos fájdalom vagy kellemetlenség megszűnik az életünkben, akkor majd boldogok leszünk. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy ha az egyik problémánk megoldódik, jön helyébe azonnal egy másik! Vagy pusztán annyi történik, hogy a figyelmünk elfordul arra a problémára, amit eddig a másik miatt észre sem vettünk - és így a boldogságunk odalesz! De annyira szép, ahogyan a mai igénk szól hozzánk, hogy: boldogok mindazok, akik az Úrban reménykednek! Arra irányítja a figyelmünket ez az igevers, hogy a boldogságunk nem attól függ, hogy mikor és hogyan oldódnak meg a problémáink, hanem, hogy kiben reménykedünk?! Az Istenbe vetett reménység ugyanis mindig előre mutat, és biztonságot ad az életünkbe! Ha viszont megoldódik egy probléma az életünkben, az csak a múlt egy szakaszát zárja le, de nem ad útmutatást, hogy ezek után hogyan éljünk a problémamentes életünkkel!

Csak két egyszerű példa: ha valaki nagy szegénységben él, és attól várja a boldogságát, hogy gazdag lesz, az hiába nyeri meg a lottót, a sok pénz nem fogja megoldani az életét. Nem fogja elhozni neki a kívánt boldogságot! Lehet, hogy már lesz rengeteg pénze, de egyszerűen nem fogja tudni, hogy mit kezdjen vele! De igaz ez azokra is, akik egyedülálló fiatalként a társuk megtalálásától és a házasságtól várják a boldogságukat! Lehet, hogy megházasodnak, de ez még nem jelenti azt, hogy tudni is fogják, mihez kezdjenek ezek után egymással! Nem a problémáink megoldása fogja tehát elhozni a boldogságunkat, hanem az, ha a Mindenható és szerető Istenbe vetjük a reményünket! Hiszen ha Istenben reménykedünk, és Tőle várjuk a megoldást, akkor a várakozás ideje alatt szoros kapcsolat alakul ki közöttünk, amiben megtapasztalhatjuk, hogy Isten vezet bennünket! Ez a kapcsolat és ez a vezetés pedig megmarad azután is, hogy a problémánk megoldódott, és így már van kihez fordulnunk az újabb felmerülő problémáinkkal! Ráadásul, ha Istenben reménykedünk, és Rá bízzuk magunkat, biztosak lehetünk, hogy Ő a jó megoldást fogja elhozni az életünkbe, és nem kell utólag megkérdőjeleznünk, hogy jó volt-e az, ahogy megoldottuk a problémánkat, vagy csak még több gondot okoztunk magunknak vele: mint például a betörő, akit rajtakapnak a lopáson, vagy egy fiatal pár, akik meggondolatlanul házasodtak össze. És pontosan azért, mert tudjuk, hogy Isten mindent a javunkra tesz, és mindenre van hatalma, már pusztán attól is boldogok lehetünk, hogy reménykedünk Benne, és bízunk benne, hogy Ő végül mindent jóra fordít az életünkben! Még akkor is, ha nem azonnal oldja meg a problémáinkat!

A mai igénk pedig kifejezetten arról szól, hogy Isten nem mindig azonnal oldja meg a problémáinkat! Mai igénkben egy egészen részletes és hosszú folyamat rajzolódik ki az Istenhez való könyörgéstől a szabadítás és az áldás teljes megtapasztalásáig! Nézzük most meg ezt a folyamatot! Kezdjük rögtön igénk első versének elejével: „De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson.” (Ézs 30,18a) Sokszor van talán bennünk türelmetlenség és akár harag is Isten felé, hogy miért nem cselekszik már! Az viszont már ritkábban szokott az eszünkbe jutni, hogy bizony nem is olyan biztos, hogy jó lenne az nekünk, ha Isten azonnal cselekedne: mert akkor nem áldást adna, hanem az ítéletével jönne felénk! Izrael népének a prófécia elhangzásakor megtérésre volt szüksége, és Isten hallgatása itt nem annak volt a jele, hogy elhagyta a népét, hanem éppen annak, hogy még mindig türelmesen vár rájuk, hogy végre felé forduljanak, és ne az ítéletet kelljen rájuk hoznia! Ki tudja? Lehet, hogy még a mi szívünk sem az Övé, és lehet, hogy éppen csak arra vár, hogy végre őszintén és igazán Felé forduljunk, hogy ne ítéletet, hanem áldást adhasson ránk! Így hangzik igénk első versének második fele: „Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik Benne reménykednek.” (Ézs 30.18b) Hiszen Jézus már minden ítéletet magára vett helyettünk, és Őérte, ha megbánjuk a bűneinket, megmenekülhetünk az ítélettől, és Isten áldása lehet az életünkön már itt, a Földön is!

Igénk következő verse így szól: „Ne sírj többé Sion népe, amely Jeruzsálemben laksz! Bizonyoson megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol neked.” (Ézs 30,19) Igaz, hogy nincsen leírva, hogy Jeruzsálem lakói miért sírnak, de a szövegösszefüggésből arra következtethetünk, hogy a bűneik megbánása miatt sírnak. Itt már tehát azt láthatjuk, hogy nem volt hiábavaló Isten türelmes várakozása, mert a népe felé fordult! Megbánták a bűneiket, és sírtak Isten előtt! És ha valóban teljes szívükkel az Úr felé fordultak, akkor biztosak lehetnek benne, hogy Isten meghallja a könyörgésüket! Ezért már nem kell tovább sírniuk, hanem reménykedve tekinthetnek Istenre, és várhatják az Ő szabadítását. Isten a mi életünkben sem vár másra, minthogy egész szívünkkel felé forduljunk! Amikor ezt megtesszük, akkor engedjük meg neki, hogy elkezdhessen cselekedni az életünkben! Ehhez persze az is hozzá tartozik, hogy elfogadjuk Isten segítségét abban a formában, ahogy Ő azt nyújtja felénk! Ez pedig nem mindig egyezik meg a mi elképzeléseinkkel!

Ahogyan egészen biztosan Izrael népe sem olyan szabadításra várt, amit itt Isten ígért nekik. Ők ekkor az Asszír Birodalom fenyegetettségében voltak, és teljes békességre és szabadságra vágytak felőlük. Isten azonban nem pusztította el azonnal az Asszír Birodalmat, még akkor sem, amikor Ezékiás király idejében valóban felé fordult a népe. Hanem más terve volt a népével, amit itt elénk tár. Ha megfogadta volna ezt a nép, akkor nem csak Asszíriától menekült volna meg Jeruzsálem, hanem később a Babiloni Birodalom sem árthatott volna nekik. Mindenesetre nagyon érdekes számunkra az, ahogyan Isten leírja népe tervezett helyreállítását, ami aztán Jézus eljövetelével sok szempontból be is teljesedett.

Ezt olvassuk a következő két versben: „És bár szűkösen adott kenyeret, és kimérte a vizet az Úr, nem állítják többé félre tanítódat, hanem saját szemeddel láthatod tanítódat. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!” (Ézs 30,20-21) Sajnos itt sem a legszerencsésebb a fordítás, és így kicsit félrevezető. Az eredeti szöveget inkább így kéne fordítani: „És az Úr a keserűség kenyerét adja nektek, és a nyomorúság vizét, de nem állítják többé félre tanítódat....” Ez pedig azt jelenti, hogy nem állít mindent rögtön helyre Isten, hanem szép fokozatosan. Addig nem teljesedhet ki az áldása a népén, amíg a nép a bűnbánat után meg nem tanulja az Isten dolgait, és meg nem újul az életük! Először tehát Isten tanítókat küld hozzájuk, akiket hallgatva megismerhetik Isten akaratát! Érdekes felfigyelni arra, hogy a tanítóról azt mondja Isten, hogy: „saját szemeddel láthatod”. Aztán mintha másról beszélne a következő versben: egy olyan hangról, aminek a forrását nem lehet látni: „Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!” (Ézs 30,21) Ez tehát lehet az immár megtisztított lelkiismeret, de ha az Új Szövetségre gondolunk: akár maga a Szentlélek is, aki vezet bennünket, és mutatja nekünk a helyes utat!

A tanítás után pedig cselekedetnek kell következnie! „Tisztátalannak fogjátok tartani az ezüsttel bevont bálványszobrokat és az arannyal borított istenszobrokat. Kiszórod azokat, mint valami undokságot, és ezt mondod: Ki veletek!” (Ézs 30,22) Miután Isten segít nekünk abban, hogy felismerjük a bűnöket az életünkben, azt várja el tőlünk, hogy tagadjuk is meg azokat, és harcoljunk ellenük! Fontos, hogy a nép a tanítás következtében maga is eljut oda, hogy utálatosnak tartsa a bálványait, és ezek után ki is hajítják őket! Ez képletesen minden bűnre vonatkozik, ami távol tart minket Istentől! Érdemes belegondolni abba, hogy itt arról van szó, hogy az arannyal és ezüsttel bevont bálványszobraikat kidobják az emberek! És arról nincs szó, hogy előtte valahogy leszednék róluk az arany és ezüst borítást! Bizony, lehetnek a mi életünkben is olyan bűnök, amikkel együtt önmagukban értékes dolgoktól is meg kell szabadulnunk! Például ha valaki nagyon szeret horgászni, de ez már szenvedéllyé nőtt nála, és a családjától veszi el vele az időt, akkor Isten vezetéseképpen megértheti, hogy az egész horgászást abba kell hagynia inkább, minthogy a családja rámenjen erre! Pedig a horgászás önmagában egy jó dolog!

A lényeg tehát az, hogy Isten vezetésének meghallása és megértése után a szerint is kell cselekednünk! És ha ezt tesszük, akkor ezek után tapasztalhatjuk meg Isten áldásnak a kiáradását! Így szól igénk utolsó verse: „Ő pedig esőt ad a magra, amellyel beveted a földet, és kenyeret ad a föld terméséből, amely bőséges és tápláló lesz. Nyájad tágas legelőn legel azon a napon.” (Ézs 30,23) És még itt sem arról van szó, hogy Isten áldása csak úgy ránk szakad az égből, és nem is tehetünk ellene semmit! Hanem arról van szó, hogy ekkor Isten áldása lesz az életünkön és a munkánkon! Ha Benne reménykedünk és az Ő akaratát követjük, akkor az Ő áldása lesz az életünkön! Ez persze korántsem gondtalan vagy anyagi értelemben véve dúsgazdag életet jelent! Hanem olyan életet, amiben megtapasztalhatjuk Isten gondoskodását: hogy erőt ad a szenvedések elviseléséhez, és megáld bennünket minden olyan feladatban, amire Ő hív el bennünket!

Nézzük tehát most egybe ezt a folyamatot, amit mai igénk elénk tár. Ha könyörgünk Istenhez, nem biztos, hogy azonnal megoldja a problémánkat! Egyrészt azért, mert meg akar tanítani bennünket arra, hogy Benne reménykedjünk, mert nem automata akar lenni az életünkben, hanem igazi kapcsolatot akar kialakítani velünk. Másrészt lehet, hogy valójában még nem is Övé a szívünk, csak kihasználni akarjuk Őt. De ha őszinte bűnbánatot tartunk, és úgy kiáltunk Hozzá, akkor biztosak lehetünk benne, hogy meghallgat és a segítségünkre siet! Még akkor sem azonnal, hanem még eltarthat egy ideig a nyomorúság, de közben már tanulhatunk Őróla, és egyre jobban megismerhetjük Őt magát és az Ő akaratát! Ez segít bennünket, hogy felismerjük a bűneinket és megtagadjuk azokat. Ha tehát így elfordulunk a bűneinktől és a cselekedeteinkkel is Isten akaratát keressük, akkor megtapasztalhatjuk, hogy Isten gondoskodik rólunk: megoldást ad a problémáinkra, és az áldott élet, az örök élet útján vezet bennünket! És mindezt kegyelemből, Jézusért, és nem azért mert megérdemeljük!

És végezetül ne felejtkezzünk el egy nagyon fontos kérdésről: Mindig így van ez? Mindig ez a menete Isten szabadításának és az Ő áldásai kiáradásának? Mindig végig kell mennünk ezeken a lépéseken, ha azt akarjuk, hogy Isten meghallgassa a kéréseinket? Vagy mindig teljesíti végül amit kérünk, ha mindezt megtesszük? Természetesen nem! Lehet, hogy Isten azonnal teljesíti a kérésünket! Pedig lehet, hogy nagyon is nyilvánvaló bűnökben élünk! És az is lehet, hogy a legszentebb életet éljük, és úgy tűnik, hiába várjuk Isten szabadítását! Akkor mi értelme van annak, hogy mindezt most végig vettük? Az, hogy sokszor viszont így történik! Mindez segíthet minket abban, hogy felismerjünk bizonyos mintákat az életünkben, és ezáltal is elmélyüljön az Istennel való kapcsolatunk! Hogy meglássuk Isten végtelen szeretetét és kegyelmét minden élethelyzetünkben: ha Isten válasza éppen várat magára, vagy ha éppen azt éljük meg, hogy csodálatosabban válaszolt a könyörgéseinkre, mint ahogy azt mi elképzelhettük volna!

Ámen