02.25. Jer 26,1-16 igehirdetés.doc

Jer 26,1-16

Képzeljük el, hogy utazunk egy néhány személyes kisrepülőn, és egyszer csak azt látjuk, hogy a repülő műszerfalán felgyullad egy valami hibát jelző piros lámpa. Természetesen a pilóta is észre veszi, de a helyett, hogy elkezdene azzal törődni, hogy hogyan lehetne megoldani a problémát, inkább gyorsan a kezébe kap egy nagy villáskulcsot, és már kezdené is ütni vele a lámpát, hogy ne zavarja a vezetésben! De a többi utas megállítaná, és megpróbálna a lelkére beszélni, hogy ne bántsa szegény lámpát, mert az nem tehet semmiről! Végülis így megmentenék a lámpa és a műszerfal épségét, és mindenki elégedetten utazna tovább, csak a pilóta mérgelődne magában, hogy még mindig a szemébe világít a piros fény! Azt hiszem, nem szívesen utaznánk egy ilyen repülőgépen! És annál jobban, hogy mi a baja a repülőgépnek, amin éppen ülünk, már csak az érdekelne, hogy mi a baja ezeknek az embereknek: a pilótának és az utastársainknak? Hogyhogy nem félnek attól, hogy mindjárt lezuhanunk, és miért nem tesznek ellene semmit?

A műszerfalon kigyulladó lámpa példája a Bibliaórán került elénk nemrég azzal kapcsolatban, hogy hogyan kezeljük az érzelmeinket. Természetesen rossz módja az érzelmeink kezelésének is, ha egy problémát jelző rossz érzésünkre töréssel és zúzással válaszolunk. De nem csak az érzelmeink jelezhetnek problémát az életünkben! Sőt, még nem is csak a lelkiismeretünk! Hanem bizony, Isten küldhet hozzánk embereket is, akik jelzik számunkra, hogy valami nem stimmel az életünkben! Az Ószövetségben Isten választott népének a vonatkozásában a prófétákra jutott ez a nemes feladat: hogy figyelmeztessék a népet, hogy valami baj van, és a vesztükbe rohannak! Jeremiásnak is ez volt a fő megbízatása Istentől tulajdonképpen egész életében, de konkrétan a mai igénkben elénk kerülő helyzetben is! Mint egy felgyulladó vészjelző lámpa, felhívta az emberek figyelmét arra, hogy ha nem térnek meg Istenhez, nem bánják meg a bűneiket, és nem változtatnak az életükön, akkor biztos pusztulás vár rájuk, Jeruzsálemre, sőt még az Úr templomára is! Ezt a pusztulást pedig maga az Úr fogja rájuk hozni!

Ezt a figyelmeztetést azonban az emberek nem fogadták igazán hálásan! Pedig valójában hálásnak kellett volna lenniük Istennek is és Jeremiásnak is, hogy a figyelmeztetés által kaptak még egy esélyt a menekülésre! Ők azonban nem a menekülés lehetőségét látták, hanem csak az ítélet fenyegetését, és ezért nagyon rosszul reagáltak! Különösen éppen a papok és a próféták voltak azok, akik azonnal meg akarták szüntetni az őket zavaró vészjelzést, és el akarták tenni Jeremiást láb alól. Amennyire szomorú ez, annyira érthető is, hiszen őket érintette a legfájdalmasabban a megtérésre való hívás, hiszen ők hivatalból is az Úr szolgái voltak! Ha elismerték volna, hogy megtérésre van szükségük, azzal be kellett volna ismerniük, hogy az egész életükben és a hivatásukban is kudarcot vallottak! Velük szemben foglaltak állást végül a nép vezetői, akik felismerték, hogy Jeremiás által valóban az Úr szólt! Ezért ők végül megvédték Jeremiás életét! Az ő viselkedésük azonban még a papokénál és a hamis prófétákénál is értelmetlenebb! Ugyanis, ha tovább olvassuk a fejezetet, kiderül, hogy ezek után ezek az emberek nem csináltak semmit! Elismerték, hogy Jeremiás által az Úr szólt hozzájuk, és maga Isten szólította fel őket bűnbánatra és megtérésre, de aztán élték tovább ugyanúgy az életüket! Nem tartottak bűnbánatot, és nem tértek meg Istenhez! Visszatérve a kezdő képhez: lebeszélték a pilótát arról, hogy szétverje a műszerfalat, mert azzal nem old meg semmit, aztán, mint akik dolgukat jól végezték békésen utaztak tovább a pirosan világító műszerfalú repülőn - a saját vesztükbe!

És amennyire döbbenetes és érthetetlen ez a viselkedés, ha innen nézzük, annyira hajlamosak vagyunk mi is ugyanígy tenni! Mint amikor hallunk egy nagyon jó prédikációt, amiről úgy érezzük, hogy igazán a szívünkhöz szólt, de aztán semmit sem változtatunk az életünkön, a szokásainkon: nem harcolunk a bűneink ellen! Mintha önmagában az elégséges, sőt nagy teljesítmény lenne, hogy meghallgattuk azt a nagyon jó prédikációt! De hát miért is ne lenne így? „Hát milyen kevesen járnak templomba? Milyen kevesen hallgatnak prédikációkat? És milyen kevesen éltek a lehetőséggel, hogy meghallgassák éppen azt a nagyon jó prédikációt? Én már odaszántam az időmet, az energiámat, hogy elmenjek a templomba, és végighallgassam a prédikációt! Hát ezzel máris én vagyok a nap hőse, vagy akár a hét hőse is! Jóval többet tettem már a prédikáció puszta végighallgatásával is, mint a legtöbb ember! Szóval velem már minden rendben van!” Hasonlóan érezhettek Júda vezető emberei is! Egyrészt rendkívüli alázatról tettek bizonyságot azzal, hogy megengedték Jeremiásnak, hogy az ő dicsőségüket is sértő próféciát nekik is elmondhassa. Ráadásul igazat is adtak neki azzal, hogy elismerték, hogy tényleg az Úr szólt általa! Végül pedig, ami miatt aztán mindenféle kitüntetést is érdemelnének Isten országában, egy igazi hőstettet is véghez vittek: megmentették Isten prófétájának az életét! Akinek sikerül egyetlen nap leforgása alatt ennyi mindent véghez vinni, az már igazán büszke lehet magára! Így hát valószínűleg ezek a júdai vezető emberek egy jó nagy adag elégedettséggel távoztak a helyszínről! Miért? Mert elintézték, hogy a vészjelző lámpa továbbra is világíthasson - és jelezhesse: hogy nemsokára mindnyájan el fognak pusztulni! Ne legyünk ilyenek mi is! Ne elégedjünk meg pusztán Isten üzenetének a meghallásával és helyeslésével! Hanem tegyünk is a szerint!

És most tegyük fel a kérdést: ha ennyire egyértelmű olykor számunkra Isten üzenete, akkor miért nem cselekszünk is a szerint? Erre a kérdésre pedig viszonylag egyszerű a válasz: mert engedelmeskedni Isten akaratának sokszor kényelmetlen számunkra, és esetleg még fájdalmas is! Ismerjük mindnyájan az érzést, hogy mennyivel kényelmesebb - egy ideig legalábbis - letagadni egy problémát, mint szembenézni vele! Vagy akár elismerni a problémát, de aztán nem foglalkozni vele! Csak egy nagyon egyszerű példát mondok: „Igen, ezen az igehirdetésen keresztül Isten szólt hozzám, hogy többet kellene olvasnom a Bibliát! Valóban, mennyire igaz! Milyen nagy bűn az életemben, hogy nem fordítok erre elég időt!” Aztán elégedetten haza megyek a templomból, hogy most már ezt is tisztábban látom az életemben - de meg se próbálok rajta változtatni, mert az kényelmetlen lenne!

Pedig Isten kegyelme, és Isten áldásai nagyon sokszor kényelmetlenségeken keresztül jutnak el hozzánk! Ha nem vállaljuk a kényelmetlenséget, elzárjuk magunkat Isten kegyelmétől és áldásaitól! Gondoljunk csak bele! Mennyire kényelmetlen lehetett akár már végighallgatni is Jeremiás próféciáját, ami az ítélet szörnyű képét festette az emberek elé! Annyira kényelmetlen volt ezt még hallgatni is, hogy némelyek azonnal meg akarták ölni Jeremiást! Pedig a prófécia oka és célja is Isten kegyelme volt! Maga Isten mondja ezt Jeremiásnak: „Hirdesd nekik mindazt, amit megparancsoltam neked, egy szót se végy el belőle! Talán hallgatnak rá, és megtér mindenki a rossz útról. Akkor megbánom, hogy gaztetteik miatt veszedelmet akartam hozni rájuk.” (Jer 26,2b-3) Az ítélet kihirdetésének célja éppen a kegyelem! De csak azokhoz juthat el a kegyelem, akik hajlandóak vállalni a kényelmetlenségeket is!

Jeremiás próféta életében is azt látjuk, hogy Isten kegyelmének elfogadása rengeteg megpróbáltatással járt a számára! Ha csak a mai történetet nézzük, akkor is ezt látjuk! Hiszen Isten kegyelme volt az is, hogy a Mindenható Úristen szavait mondhatta a népnek! Létezhet-e ennél nagyobb megtiszteltetés egy ember számára! De ahhoz, hogy ez a kegyelem valóban megvalósulhasson az életében nem kevés kényelmetlenséget kellett vállalnia! Isten itt egy olyan helyzetbe küldte, ahol emberileg nézve még az élete is veszélybe került! Ezt mondta neki az Úr: „Állj az Úr házának udvarába, és szólj mindazokhoz, akik Júda városaiból eljönnek leborulni az Úr házába. Hirdesd nekik mindazt, amit megparancsoltam neked, egy szót se végy el belőle!” (Jer 26,2) Abból, hogy Júda sok városából jönnek az emberek leborulni az Úr előtt, arra következtethetünk, hogy egy nagy ünnep alkalmával kellett Jeremiásnak éppen a templomban elmondani ezt az ítéletről szóló próféciát, amiben még a templom lerombolása is szerepel! Vagyis egy olyan tömeg előtt kellett Jeremiásnak beszélnie, ami éppen vallási lázban égett, ünnepi hangulatban volt! Ebben a helyzetben Jeremiás még hevesebb indulatokra számíthatott a hallgatóságától az ünneprontó szerepe, és az alapból felfokozott hangulat miatt! Mintha valakinek a nagy ünnepi 500 éves reformációs istentiszteleten a Sportcsarnokban kellett volna arról beszélnie, hogy egész Magyarország el fog pusztulni úgy, ahogy van, hiába a szép megemlékezések a reformációról, ha csak mindenki meg nem bánja a bűneit, és szívből meg nem tér a Teremtőjéhez, és az Urához, Jézus Krisztushoz! És ez a helyzet még semmi nem lett volna Jeremiáséhoz képest, akit majdnem megöltek, miután elmondta a mondandóját! Talán ezért is hívta fel Isten külön is Jeremiás figyelmét arra, hogy egy szót se változtasson az Istentől kapott üzeneten, mert olyan nagy volt a kísértés, és Jeremiás annyira félt! Ez azért egy kis bátorítást adhat nekünk: hogy láthatjuk, hogy még Isten legnagyobb emberei is milyen gyengék voltak önmaguktól, de Isten mégis erőt adott nekik, hogy legyőzzék a kényelmetlenségeket, és minden akadályt, ami az útjukban állhatna, hogy teljesítsék Isten akaratát, és így elérhessen hozzájuk Isten áldása, és rajtuk keresztül másokhoz Isten kegyelme!

A nagy kérdés számunkra tehát az, hogy jobban féltjük-e a kényelmünket, mint amennyire féljük az Urat? Ezt pedig nem elég egyszer megharcolnunk, hanem minden esetben újra és újra meg kell küzdenünk ezzel a kérdéssel, amikor elénk kerül Isten akaratának a teljesítésével kapcsolatban. Minél tisztábban látjuk a saját helyzetünket, annál könnyebben fogunk jó döntést hozni. Minél tisztábban látjuk, hogy Isten mennyire hatalmas, és hogy mi mennyire elveszettek vagyunk Nélküle, annál könnyebben fogunk lemondani a kényelmünkről, hogy követhessük az Ő akaratát! Talán nem tűnt fel a Testvéreknek, de a mai igénkben különös hangsúlyt kap Isten végtelen hatalma! Kezdve rögtön az igénk elejével, ami egy király említésével kezdődik: „Jójákimnak, Jósiás fiának, Júda királyának uralkodása kezdetén így szólt az Úr igéje Jeremiáshoz” (Jer 26,1) Igaz, hogy Júdának új királya lett, de nem ő az Úr, hanem Isten! A következő versben pedig ezt olvassuk: „Ezt mondja az Úr: Állj az Úr házának udvarába, és szólj mindazokhoz, akik Júda városaiból eljönnek leborulni az Úr házába.” (Jer 26,2a) Az új király uralkodásának kezdetén Isten nem a királyhoz küldi Jeremiást a királyi palotába, hogy hódoljon a király előtt, hanem az Úr házába azokhoz, akik az Úr előtt borulnak le! Nekik kell azt az üzenetet átadnia, hogy ne csak testileg, de lelkileg is boruljanak le az Úr előtt: alázzák meg magukat előtte, és térjenek meg Hozzá! Bár új király van az országban, Isten az Úr továbbra is!

Valamint Jeremiás próféciájában is Isten hatalma nyilatkozik meg: Ő lesz az, aki lerombolja a templomot is, ha továbbra sem az Ő törvényei szerint él a népe! Nem valami külső hatalom fogja romlásba dönteni, amit Isten nem tud megállítani, ha elhagyja Őt a népe, hanem Ő maga fog cselekedni! Ez azért is különösen fontos, mert Izrael népe akkoriban három nagy birodalom: az Egyiptomi, az Asszír és a Babiloni Birodalom árnyékában élt! Júda előző királya nem rég halt meg egy csatában, amit az egyiptomiak ellen vívott, ezért került most trónra a fia, az új király! De bármilyen nagynak tűnő emberi hatalmak is vették körül Izrael népét, mégis minden hatalom Isten kezében volt, aki a világ egyedüli Ura! Csak és kizárólag Tőle függ, hogy mi lesz Izrael népének a sorsa.

Ugyanígy egyedül Isten kezében van a mi életünk, a mi sorsunk is! Bár csak ítéletet érdemelnénk a Mindenható és Szent Istentől, Ő mégis csupa kegyelemmel fordul hozzánk! Ő a saját Fiát, Jézus Krisztust áldozta azért, hogy megmenthessen minket az ítélettől, és hogy megismerhessük Őt és örök életünk legyen! Ahhoz, hogy az örök élet kegyelme eljusson hozzánk, meg kell aláznunk magunkat Isten előtt: be kell ismernünk a bűnösségünket, és kérnünk kell Istentől a bocsánatot. És ha azt akarjuk, hogy Isten áldásai és az Ő kegyelme igazán kiteljesedhessenek már itt a földi életünkben is rajtunk, akkor az Ő akaratához kell igazítanunk az életünket, és meg kell hallanunk a figyelmeztetéseit, és engedelmeskednünk is kell a szavának! Ne hagyjuk, hogy a kényelmünk és a bűneink útjába álljanak az örök életünk elnyerésének, és az Istentől ránk szálló minden más áldásnak! Hanem, ha Isten elmondja nekünk, mit kell tennünk, tegyük meg a Jézustól kapott erővel!

Ámen